Ősközösség vs. szubjektum

Ezt a bejegyzést még jóval korábban írtam, nem tudom, miért nem tettem ki végül:)

Feljött végre egy téma, ami régóta foglalkoztat engem is. Itt Dr. Kubinyi Enikő etológus ír nagyon jól arról, miért azok az igényei a babáinknak, amik, és miért olyan nehéz ez a mi társadalmunkban. Itt pedig Faragó Ági anya ír arról, hogy ő azt a fajta (ős)közösséget nagyon is tudná szeretni. 

Forrás: libertywritersafrica.wordpress.com

Én Liedloff óta töprengek ezen - mert az ő könyve előtt csak szenvedtem a jelenségtől, nem volt képem arról, hogy lehetne helyette jól. Sokszor találkozunk olyan alternatívákkal, amelyeket nem akarunk elfogadni - mivel a pszichológiai tudásunk ellentmond pl. a tréningezés, sírni hagyás, rideg fegyelmezés elveinek. És igen, azt látjuk, hogy a jekánák viszont. És jó lenne úgy, mert ők boldogok, mi meg nem.
   Ha belegondolok, évekig kínzott a jekána-eszmény. Annak ellenére is, hogy láttam, mennyire képtelenség érdemben megvalósítani. Működik belőle sok minden: az igény szerintiség, akár még a szinte folyamatos hordozás is, a nem-féltés, az igényekre való megfelelő reagálás, stb. De nem működik, ami a dolog külső alapját jelenti: a közösség, ami az egész mögött áll, ami a vitalitását megadja.* Hiába hordozom, ha egyedül vagyok vele mondjuk egy panelban. Elmegyek vele sétálni, boltba, talán még egy barátnőhöz is... De aztán vissza a panelbe, és csak én vagyok neki, miközben főzök, mosok, próbálok hordozva takarítani, de közel sem kellemes, este van, ő nyűgös, és nekem nincs más, akire ezt boríthatom, mint a férjem. Biztos van statisztika, hogy a házasságok hány százaléka megy szét a gyerekvállaláson... (És oké, persze, nem csak az anya szenvedésén, de ebbe most ne bele.) Nagyon más ez, mint mikor a nő éli az életét a faluja többi asszonya, lánya között, nagyon hasonló életet, mint addig, amiben a baba nem teher, nem az addigi életmód teljes feldúlója, hanem természetes része az életnek.
   Sokat gondolkodtam, miért nem lehet nyomokban sem úgy. A válasz nekem az individuum-lét. A jekána-lét - az nagyon jó, de felőlünk nézve egy ősállapot; a Paradicsom, amikor az egyénnek értéke van, de egyéni, krízisig menő "súlya" nincs.** Része a közösségének, az alapján írja le magát. Petrás Mária mondta valahol, hogy a csángóknál ő nagyon furcsa volt, sokszor mondták is neki, hogy miért kérdez annyit. Nem szoktunk kérdezni... A dolgok vannak, mert így kaptuk, így csináljuk. -- De mi meg nem. És ki akarná feladni a kérdezés jogát? Nekünk nincs "falunk". Ha összerakunk öt anyát, elkezdik hasonlítgatni magukat, különbségeket és hasonlóságokat keresnek, és nincs meg a megnyugtató "mi". Legalábbis nagyon ritkán. A "mi" mindig pillanatnyi. És lássuk be, addig, míg be nem szippant a GYES-világ, és onnantól, hogy kikerülünk belőle, nagyon jó nekünk az "én", illetve a szabadon választott "mi" világa.
   Amíg a gyerekekkel itthon voltam, sokszor elképzeltem egy olyan központot, ahova informálódni és csak-úgy is bejárhatnának a szülők, leendő szülők. A kötődés lenne az összekötő alap (ami az információkat illeti), de mód lenne arra is, hogy befussanak anyák gyerekekkel, és úgy érezzék, hogy értelmesen töltik az időt. Nem kiestek a társadalomból, és keresik, hogy hogy éljék túl, hanem valódi dolgokat hoznak össze (tárgyakat kézzel), és együtt főznek, beszélgetnek.
   A terv jó, de mindig belefutok abba, hogy ez ma kis eséllyel menne. Mi lenne abból, hogy bárki szabadon bejöhet? Jó lenne-e? Lehet, hogy igen - és lehet, hogy csak pangás lenne.
   A klubok jók, mert van/lehet hasonlóság, és ez már majdnem olyan, mint a "falu". Csak az a baj, hogy kéthetente, vagy akár hetente egy alkalom - az nem old meg semmit. Nem oldja meg, hogy ne legyek kirekesztve, hogy hasznosnak érezzem magam, egész embernek a társadalomban. És akkor még nem is beszéltünk az introverzió problémájáról. Nekem az, hogy klub, minden magányom mellett is kihívást jelentett, nem feltöltődési lehetőséget. Amit kerestem volna, az nincs. Akkor lehetne, ha együtt szülnék és közel laknék több közeli barátnőmhöz, és minden nap együtt csinálnánk értelmes dolgokat. Akár egy vállalkozást. Vagy egy ökogazdaságot. De ez vajon tudná szolgálni az egyéni jóllétet? Mennyivel inkább, mint a magányos GYES világa?
   Ami megoldás lehetne, talán egy(/több) nagy, GYES-en lévő anyákat foglalkoztató vállalat. Reális mennyiségű munkát várna el, úgy, hogy a babák az anyákkal lehetnének. És el tudom képzelni, hogy ez a vállalat szempontjából is jó lenne.
   (Ez persze utópia, jelen állás szerint a GYES-en lévő anyukák viszontagságai jellemzően a GYES-en lévő anyukáknak fontosak.)

* Félreértés ne essék, nem csalódtam ebben a könyvben, és változatlanul a kezébe adnám minden első babáját váró anyának.
** Jogos a kérdés, mennyi volna a krízis, ha úgy nevelnénk, mint ők. Sokat gondolkoztam ezen. De arra jutottam, hogy ettől még az individualizáció társadalmi szinten megkerülhetetlen. Ha pl. egy háború belepiszkál, már megváltoztatja az alapképletet. Mennénk visszafelé, de ugyanabba nem lehet - számomra ezt jelenti a Paradicsomból való kiűzetés képe. "Én"-nek kell lennem, annak minden fájdalmasságával együtt. És ahol addig csupa válasz volt, most csak kérdések vannak.

Miért hordozva?

A kutatások szerint akkor lesz biztosan kötődő egy gyerek, ha a szükségleteit felismerik, és gyorsan kielégítik. Sajnos a mi kultúránkból és ösztöneinkből jórészt kiveszett az a tudás, hogy a baba jelzéseit helyesen értelmezzük - de ez szerencsére tanulható! A baba 5-7-szer jelez, mielőtt sírni kezd. Minél messzebb van tőlem, annál kevésbé leszek képes hamar reagálni...

És erre (is) van kitalálva a hordozás. Ha az ősközösségből indulunk ki, akkor persze jórészt szükségtelen ez, hiszen a baba karból karba vándorol, többen vállalják a szükségletei kielégítését (akár a szoptatást is). Nálunk sajnos ez sokszor (szinte) kizárólag az anya feladata.
(Még mindig találkozni lehet azzal a képlettel, hogy Apa lényegében kihúzza magát minden feladat alól (esetleg a fürdetést vállalja), mondván, hogy ez az anya dolga, a babának úgyis ő kell. Ez nagyon nincs így... Az apa kezdettől része a családnak, és hatalmas terhet ró az anyára, ha kivonja magát. Az anyák ilyenkor a szükségleteik és az ösztöneik között őrlődnek, nem tudva, melyik ujjukba harapjanak: ha a baba jelzéseit hagyják figyelmen kívül, a vele való kapcsolatuk sérül, ha a sajátjaikat, előbb-utóbb nem tudnak reagálni a babáéira sem... )
Szerencsére sok apa örömmel segít - de legtöbbjük csak akkor tud, amikor hazajött a munkából, vagyis a nap meghatározó részében az anya egyedül szükséglet-kielégít. És közben főz. Meg mos, takarít, bevásárol... El sem tudom képzelni, hogy lehet ezt hordozás nélkül megoldani (főleg több gyerekkel). Oké, vannak nyugis babák, akik egész nap nézelődnek - de lássuk be, nem ez az általános... És ez nem is baj:)

Ha bizonytalanok vagyunk a döntés helyességében, és mindenhonnan azt halljuk, hogy elkapatjuk, és nem lehet majd levakarni rólunk, lehet evolúciós alapokra is hivatkozni. Az emlősök három csoportba sorolhatók: fészeklakók, fészekhagyók és hordozottak. A fészeklakók kicsinyei (pl. egér) teljesen kiszolgáltatottak az első időkben, a fészekhagyók (pl. zsiráf) viszont épp ellenkezőleg, nekik hamar készen kell állniuk a helyváltoztatásra. A hordozott típusú utód kiált, ha megszűnik a testkontaktus, és erre reagálva a felnőttek újra magukhoz veszik (- az ember ugye nem mindig..). Erre szolgál például a Moro-reflex; a baba ösztönösen kapaszkodnivaló felnőttet keres.
Tudjuk, hogy az ember kialakulatlanul születik, a különböző szakvélemények szerint 9-24 hónap alatt éri be a fészekhagyó utódokat, vagyis egészen eddig jelentősen másokra szorul. Konkrétan újszülöttként szinte folyamatosan, később vissza-visszatérően testkontaktust kíván, erre van huzalozva. (Nem manipulál, khm..:))
Szóval azért hordozom, mert testkontaktusra van szüksége, és mert nekem is, mert nyugodt baba mellett nem leszek idegbeteg;).

Persze, babakocsizás mellett is lehet szükséglet-kielégíteni (főleg elmenve)... De én több okból is inkább kihagytam a korai babakocsizást. Egyrészt a közlekedési nehézségek és a babakocsi súlya miatt (a miénk mózessel együtt 10 kiló), másrészt, mert Budapesten laktunk. Az anyák többsége nem tudja, hogy a babakocsi pont szmogszinten helyezkedik el magasságilag.
Szokott még jönni az az érv, hogy a baba hátának jobb a babakocsi. Háttöö.. Tekintve, hogy a baba gerince közel nem síkegyenes, egy kemény, egyenletes mozgó felület egyáltalán nem jobb a hátának, mint kendővel egyenletesen a hordozó személyre "tapasztva" lennie. Ha ül a hordozóban, homorodik, túlterpeszt - vagyis ha csak és kizárólag csatosban lennének hajlandók hordozni újszülöttként, vagy mondjuk kenguruban (nem támaszt csigolyánként, nagyon terheli a csípőt és a gerincet), vagy pl. mondjuk babaerszényben (amely sajnos fulladásveszélyes), én is azt szoktam mondani, hogy akkor inkább babakocsi:).

Erről lásd kidolgozottabban: http://gyerekemvan.blogspot.hu/2014/11/az-optimalis-babapozicio-hordozoban.html

Kötődően - amibe ne fuss bele:)

Amennyire jó válaszkészen nevelni, annyira könnyű ebben is (mint mindenben) félremenni némileg. Miután megírtam, hogy számomra hogyan lett fontos a kötődő nevelés nevezetű... elv?, nem hanyagolhatom el azt sem, mi lehet a dolog árnyéka. Most ezek jutnak eszembe:

1. Családközepe baba

Gyakran látom magam körül, és az első gyerekemmel én is elkövettem. Adja magát, hogy az ember azt higgye, kötődően nevelni azt jelenti, hogy folyamatosan a gyerekemmel foglalkozom, egész nap lekötöm, minden róla szól. Ilyenkor érdemes a jekánákra gondolni:D (ld. Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában) Groteszk kép, ahogy jekána mama egész nap a gyerekével labdázik, miközben a feladataival nem halad, és a többi felnőttel se lép interakcióba. 

A mi kultúránkban utóbbi sajnos nem meglepő, nagyon sok anya elszigetelődik, a gyerek és a háztartás mellett örül, ha él; ha introvertált személyiség, pláne könnyen találhatja magát kívül a korábbi baráti körein. Az "egész nap labdázás" viszont választás kérdése. Hosszú idő alatt tanultam meg, hogy tilos magamra erőszakolni a gyerekkel való játszást, mert olyan foglalkoztatási szintet állítok elé alapul, amit aztán lehetetlen lesz állandó jelleggel tartani. A gyerekem azt szokja meg, hogy körülötte mindig ugrál valaki, és csak nagyon hosszú "lenevelés" folytán fog tudni ebből az igényszintből lejjebb adni.
Nyilván nem arról van szó, hogy ne játsszunk vele... De ne e körül forogjon a nap! Ahogy Liedloff is írja, a gyereket illesszük be a magunk életébe, ne fordítva. Vigyük, ahova megyünk (lehetőleg sokszor gyerekek közé is), végezzük a munkánkat őt hordozva (/ úgy, hogy ott van mellettünk), engedjük, hogy passzív megfigyelő is legyen, táplálkozva a mi cselekvő energiánkból.

2. Ne nőj fel!

Ez mondjuk ránk talán pont nem áll, de más kötődően nevelő családoknál érzékelem, hogy a kötődés egészséges dinamikája hajlamos átfordulni aggódó ragaszkodásba.
"A kielégített igény elcsitul" - ez a kötődő nevelés egyik fontos gondolata. Amikor a baba minden jelzésére reagálok, megszokja, hogy a szükségleteit figyelembe veszik, és ahogy fejlődik, egyre kevésbé kellünk neki azonnal, egyre tovább képes várni ránk, egyre inkább lekötik más dolgok is. Úgy válik le lassanként, hogy ehhez nem társul a pszichéjében félelem. 3-4 éves korára kész arra, hogy közösségbe menjen, és fél napig is boldogan ellegyen nélkülünk. De mi van, ha mi nem? Ha ő menne, de mi nem eresztjük? Könnyen lehet, hogy az aggódásunkra reagál, mikor például pityeregni kezd elváláskor, hiszen a gyerekek reagálnak a nagyon finom tudattalan jelzéseinkre is.
Hasonló jelenség, és ritkán, de megesik, hogy a szülők más igényeket nem vesznek figyelembe, pl. a gyereknek már nincs kedve hordozódni, le tudna válni a szoptatásról, aludna külön, stb. - de a szülők kedvéért nem teszi.
Nem szabad, hogy a kötődő nevelés nevében akadályozzuk őt a személyiségfejlődésében - ha ez a képlet, ideje saját magunkkal foglalkoznunk, hogy gyógyuljon bennünk az, amivel őt gúzsba kötnénk.

3. Überanya

Hát igen. Most tekintsünk el attól, hogy mindenki másképp képzeli el a jó anyát, és hogy a szomszéd néni úgyis ferde szemmel néz ránk, bármit teszünk. Mérjük most magunkat csak magunkhoz.

Amikor elkötelezzük magunkat a vélt legjobb nevelési elvek mellett, képet alkotunk arról, milyennek is kellene lennünk, hogy gyermekünk tökéletesen fejlődhessen mellettünk. Minél többet tudunk meg, annál tökéletesebb ez a kép - és annál távolabb kerül saját hús-vér alakunktól. Szegény kis valódi én egyre kisebbre zsugorodik a megcélzott überanya hatalmas alakja mellett.
A végtelenségig informálódhatunk, akkor is lesz olyan, ami pont kimaradt. Mindenképp lesz, amit elmulasztunk, amit megbánunk. Sosem érünk fel az überig, pont ezért über. A legjobb élő anyánál is tudunk még jobbat elképzelni. Viszont ez a hánykolódás rengeteg energiát kivesz belőlünk, és a gyerekünk is érezni fogja. Hogyan tanítsam neki azt, hogy az ember léténél fogva szeretetreméltó és csodálatos, ha magammal folyton elégedetlen vagyok? Szeretem a gyerekemet, de néhanapján muszáj, hogy biorépa-hántolás helyett elé tegyek egy bébiételt, míg én sminkelek - például. Kinek mi.
Hogy hogy lehet elfogadni, hogy csak "elég jó" vagyok, néha még az sem, az más kérdés, én is dolgozom rajta:P (Talán egy olyan anya képe segíthet, aki számára én vagyok a léténél fogva szeretetreméltó gyerek.)


4. Határok nélkül

Sokan - de inkább kívülállók - összekeverik a kötődő nevelést a laissez faire-rel. Utóbbi a határt nem szabó nevelési stílust jelenti, amikor a gyereknek tényleg mindent lehet. Az, hogy az idegrendszeri érettségét figyelembe véve bánok vele, nyilván nem ezt jelenti! És rendben, hogy sokáig még nem fogja érteni, hogy ne érjen a konnektorhoz, de attól még nem eresztem rá:P Nálunk nem csak a balesetveszélyes dolgok jelentik a határt, hanem azok is, amelyekkel rengeteg pluszmunkát csinál, vagy tönkretesz tárgyakat. Nem teszem járókába, szabadon felfedezhet, de ha a zománcot leveri az edényeimről, arra harapok. Ilyen tabuk minden szülő fejében élnek, és szerintem hosszú távon nem működik a letagadásuk. Az idegesség gyűlik, gyűlik, a gyerek érzi, de nem érti... Van egy jóóó hosszú korszak, ameddig ezeket a határállításokat még nem fogja érdemben felfogni, de ettől még érdemes lehet próbálkozni:)


5. Én mindent bírok

Miközben igyekszünk maximálisan minden igényt kielégíteni, beleértve a férjünkéit is, lehet, hogy a sajátjaink kimaradnak. Ez kulturálisan determinált is, a mi társadalmunkban gyakran észrevétlen marad, ha feleségek cseléd szerepben vegetálnak évekig.
Jelentem, visszaüt. Minden ön-megerőltetés, minden elhanyagolt saját szükséglet bennünk marad, nem tűnik el, ahogy hisszük és akarjuk:) És egy vagy két gyerekkel is kaphatom azon magam, hogy kész, kimerültem. És akkor nem megy tovább, csinálható, de a lelke kimarad, ha már nem tudom beletenni magamat.
Szóval hajrá, éljenek a saját szükségletek - nem csak a felfedezésük, de a kielégítésük is! És néha ehhez az kell, hogy lejjebb adjunk az elveinkből... De egészséges anya nélkül meg nincs egészséges gyerek.

Miért kötődően?

 "Abból lesz túlzottan óvott, elgyengített gyerek, akinek a kezdeményezőkészségét túlbuzgó anyja állandóan letörte. És nem abból, akit az első fontos hónapokban, amikor igényelte, karban hordoztak." 

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

A kérdés négy évvel ezelőtt a címbeli kérdés még kínaiul hangzott volna. Már vagy egy éve "kötődően neveltem" a lányom, mikor ez a szókapcsolat szembejött. Nem tetszett, hogy egy furcsa fogalom igájába hajoljak, közösséget vállalva nőkkel, akikkel semmi más nem köt össze, csak a nevelési stílusom. 

   Amikor a lányom megszületett, nem bántam vele kötődően. Éjszakára leadtam a csecsemősöknek, ahogy javasolták, aztán másnap éjszakára is, mivel rám tört a migrén. (Reggel alig ismertem rá, vörös volt és szétsírt.) Anyám tanácsára az első héten igyekeztem a kiságyat tekinteni az ő helyének, az orvos tanácsára háromóránként szoptattam, "hogy ne fájjon a hasa", és nem szaladtam lélekszakadva, amikor felsírt, mert hát "ne szokja meg, hogy mindjárt rohansz". Szerencsére volt, aki mást mondott. "A baba helye nem a kiságyban van, hanem az anyja közvetlen közelében...!" Ez szöget ütött a fejembe, és felrémlettek a pszichológia alapjai is az egyetemről, Harlow majomkísérletei, Ainsworth kötődési kutatásai... Attitűdöt váltottam, és hamarosan megbántam minden percet, amikor elárultam a gyerekemet. Néztem a képeket, amelyek párnapos korában készültek, és nem értettem: más miért nem látja, hogy ennek a babának rossz? Hogy nem téves ösztönből kaparászta össze a saját arcát, hanem mert engem keresett? Miért mondunk a szomorú-babás képekre csak annyit, hogy "jaj de aranyos"? Miért nincs szemünk rá?
   Minél többet informálódtam, annál inkább zavarni kezdett a "nem-kötődő" viszonyulás, a sírni hagyott, párhetesen másra bízott babás történetek. Fájón vettem tudomásul, hogy mindenkinek szabad joga azt tenni a gyerekével, amit szeretne - nyilván az erőszak határáig, de kérdéssé vált bennem az is, hol van ez a határ. Elkezdtem látni, amire korábban nem volt szemem: hogy anyák ezrei élnek a mi kultúránkban anélkül, hogy szükségét éreznék gyorsan reagálni a kisbabájuk jelzéseire. Olyan nagyon igyekeznek megőrizni énjük baba előtti határait, hogy észre sem veszik: elveszítették a gyerekükkel való kapcsolat alapjait, megfosztották magukat és őt is attól, hogy a várandósság szimbiotikus meghittségére építsék fel a viszonyukat. Hatalmas cezúrát vontak a szülés előtti és utáni időszak közé - csakhogy az újszülöttnek, akit talán már maga a világra jövetel is sokkolt, nincs arra eszköze, hogy ennek a választóvonalnak a vélt szükségességét belássa. Ő csak ott lenne az anyjával, a közvetlen közelében, mint eddig, a szívdobogását hallgatva, mint eddig, bármikor táplálékhoz jutva, mint eddig.
   A baba nem onnantól van, hogy világra jött. A léte már akkor felforgatja szubjektum-mivoltunkat, amikor megfogan - a világrajövetele csak nyilvánvalóvá teszi, ami már amúgy is van: hogy "üzemmódot" kell váltanunk. Megtanulni tovább élni hasonlóan, mint eddig - csak gyerekkel a testünkön (/testünkben/testünk mellett/fizikailag távolabb, de lélekben nem). Minél távolabbról indulunk ettől szocializáció tekintetében, annál nehezebb, mivel az anyaságunkkal saját anyakapcsolatunk sebeit szakítjuk fel.

   Szóval beláttam. Itt állok, ez az én egyik leglényegibb lényegem, hogy ha már nevelek, így nevelek: hogy nem elszakadni szeretnék, hanem kapcsolatban lenni, nem kivonódni, hanem együtt beleállni, nem felszínt kaparászni, hanem mélyre menni - amennyire lehet, amennyire sikerül. És ezeket nem csak nevelve lehet, és nevelve sem mindig lehet, és minden próbálkozásom sok sebből vérzik, de ha még meg se próbálnám - na az fájna igazán.

A szoptatásról szubjektíve III. - Normák és miegymás

Szopi-normák

Sokféle szoptatási póz van (a legnépszerűbbek tán: fekve, ülve bölcsőtartásban, ülve hónaljtartásban), ezeket érdemes váltogatni, főleg az elején, hogy a tej a mell minden részéből jól ürülhessen. (Ahol fáj vagy csomós, az a mellrész essen a baba álla alá!)

A „régi iskola” hívei sokszor elmondják, hogy egy idő után vedd le a mellről a babát, mikor „már csak cumizik”, ne szokja meg ezt. Először ezt logikusnak láttam, de már nem tudom, miért… Mért ne cumizhatna? Most már nem szoktam levenni a mellről, csak ha valamiért nem tehetek mást. Max azzal látom indokolhatónak, ha az anya melle már egyszerűen nem bírja a szoptatást. Az elején lehet ilyen, ami persze nem a legjobb, mert a babának meg pont ekkor lenne leginkább igénye a „komfortszopi”. A mi babánk pl. utálta a cumit mint olyat, de mikor elaludt, sokszor cumizott tovább a mellen anélkül, hogy valójában evett volna. Aztán egy idő után abbahagyta, és vagy felébredt, vagy tovább aludt. Ha mindezt karikás kendőben teszi, mindkét kezünk szabad a szoptatás közben.

(Jó tudni, hogy valójában a cumi az, ami egy mellimitáló tárgy, és nem cumit szopogatni természetes, hanem mellet. Valamint minek szoktassuk rá a babát egy pótlékra, amiről majd győzzük leszoktatni? Én csak akkor vennék cumit a babámnak, ha végképp elkerülhetetlennek ítélném, pl. állandó cumizási vágy gyötörné, amit már lehetetlen lenne betölteni. De testkontaktust élvező, igény szerint szopó babánál nehéz ezt elképzelni; a folyton szopizni akaró babák valószínűleg egyszerűen folytonos testkontaktusra vágynak (ld. Liedloff!) - ezt hordozással könnyen kielégíthetjük!)

Egyébként azt hiszem, szopiügyben komoly babaszokások és –preferenciák vannak. A mi babánk pl. féléves kora körül napközben nem szeretett annyira enni, max reggel; nyilván lekötötték a környező dolgok a figyelmét. Napközben tehát egy mellből szoptattam, de este, fürdés után, mikor álomba szoptattam, két mellből evett, és gyakran utána is felébredt és kért még. Utazás közben vagy idegen helyen akkor is keveset evett, ha amúgy éhes volt.
Nálunk az alvással összefüggésben alakult a szopitörténet: kezdetben hosszú szopik belealvással, letevési kísérletekkel, aztán jött egy egy-másfél hónapos szakasz, amikor csak úgy tudott hosszan aludni, ha közben szophatott - ez volt részemre a nagyregények korszaka -, később ez szerencsére elmúlt, és az alvás végül (14-15 hónapos korában) levált a szopiról. Szerintem ezt nem kell sürgetni, erőltetni, mert valójában érthető: a párhónapos baba ebben is biztosítékát érezheti annak, hogy az anyukája mellette marad, míg alszik. Ilyen korban ez abszolút természetes igény, ha azt vesszük, hogy évezredekig életveszélyben volt a magára hagyott csecsemő (- ezért valószínűleg nem is volt ilyen, mint ahogy a természeti népeknél ma sincs).
Ma úgy látom, a legjobb az egész szopi-alvás kérdést amennyire lehet, lazán kezelni. Ha olyan szokás rögzült, ami már terhünkre van, türelemmel, határozottsággal és jó módszerrel lassan megváltoztathatjuk, szóval semmit sem lehet végképp elszúrni.

A hozzátáplálást 6 hónapos korban szokták elkezdeni. Lényeges, mint mondották nekem, hogy ha csak nem akarom elválasztani (=leállítani a tejtermelést és leszoktatni a dedet a szopásról), adott étkezésnél előbb szopi, utána következzen az evés, nem pedig fordítva. Nálunk ez eléggé random működött, mégsem apadt el a tejem, mivel igény szerint szoptattam - vagyis naponta akár tízszer is, de persze egyre kurtábban, hiszen egy idő után már csak a biztonságigényről szól a dolog.
Fontos, hogy a baba öt hónapos kora körül a legtöbb anyukának kicsit csökken a tejtermelése - ettől nem kell megijedni, és hozzátáplálni kezdeni, mert önmagában még nem jelent semmit, valószínűleg így is elegendő tej marad. (Ha a baba éhes marad, azt úgyis észreveszed...)

A hozzátáplált babák szoptatásáról és a várandósan szoptatásról külön bejegyzésben szeretnék majd szólni egyszer.  

A szoptatás mint fogamzásgátlás

Erről sok forrást lelünk a neten, akár az említett La Leche Liga oldalán is. Szubjektíve annyit az ügyről, hogy nekem a baba egyéves koráig nem tért vissza a menstruációm, és nem is voltam termékeny. Azt olvastam, hogy a természeti népeknél 3-4 év korkülönbség szokott lenni a gyerekek között - éppen a szoptatás miatt, ami náluk jóval tovább húzódik, mint a mi kultúránkban, a gyerek 3-5 éves koráig akár, miközben a babával való testkontaktus is intenzív az első időkben. Igény szerinti, gyakori szoptatás mellett (éjjel is legalább 6 óránként) fél évig működik fogamzásgátlásként a szoptatás, de egyéni eltérések lehetnek (mint nálam is).

Terhesség - a vitaminokon túl

A terhesség nagyon örömteli időszak, csak vigyázni kell, hogy az ember ne aggódjon folyamatosan a babáért. Nekem sajnos nem megy a nem-aggódás, pedig törekszem. 
Mindenesetre rögzítek itt pár dolgot (főleg) a terhesség nem-testi részével kapcsolatban, hátha másoknak is segítenek.

      
- Mikor teszteljünk?  A teherbeesés általunk vélt időpontjától számítva legalább két héttel, vagy az elmaradt menstruáció 4-7. napján reggel érdemes elvégezni a tesztet - utóbbinál feltéve, hogy a ciklus közepén fogant a baba, ami ugye nem evidens... Pl. a menstruáció kezdete előtti 12 órában is tud, amit ugye később mutat ki a teszt, mivel a beágyazódás későbbre esik. (Én vagyok rá az egyik élő példa:).)

- Mikor menjünk el az első vizsgálatra?  Az utolsó menstruációtól számított 6. hétnél előbb ne, később lehet:) (Ha a menstruáció előtt közvetlenül fogant a ded, rászámolhatunk még két hetet.)

- Hogyan is számolják ezt az egészet...?  A "kihordási idő", tehát a baba valós kora mindig két héttel kevesebb, mint a "hivatalos" aktuális heted, mivel azt az utolsó menstruációtól számítják (tehát minimum két héttel a fogantatás előttől). Hogy ez miért jó, nem tudom. (Ha tudod a fogantatás napját, és mondod, valószínű úgysem hiszik el, és tovább számítják a maguk módján... Én ezt tapasztaltam.)

Mit olvassunk?

    Én az első babánál minden héten megnéztem a neten, hogy épp mije fejlődik, mit csinál, meg minden hét kezdetén elolvastuk a Nézd, hogy növök című könyvből, hogy épp mi lesz vele. A másodiknál inkább már csak a könyvre volt időm:) (Campbell, Stuart, Nézd, hogy növök, Bp., Litkey és Társa, 2004.)

     Ami nekem nagyon sokat adott, az Ina May Gaskin Útmutató szüléshez (Bp., Jaffa, 2009.) c. könyve volt, de ezt már a szülésre készülve érdemes olvasni. Nagy magabiztosságot ad a természetes szülést illetően, sokaknak valószínűleg egészen új szemléletet is, hiszen mi inkább azt halljuk, hogy a szülés nagyon fáj, és túl kell esni rajta. Ez a könyv elég összetett képet fest a mai nyugati kórházi-terhesgondozói attitűdről, a rendszer hibáival együtt; különbséget tesz orvosi és bábai modell között: míg előbbi a tudomány "hivatalos" állásfoglalásainak keretei közé terelné a szülést a szülő nővel együtt, utóbbi a női szervezet és lélek képességeit is számításba veszi. Női olvasóként örömteli élmény, hogy innentől nagyszerűnek és abszolút "szülésképesnek" érezhetjük a testünket - pláne, hogy sok szüléstörténetet is mellékel a könyv, melyek mind ezt támasztják alá. 
     Biztos vagyok benne, hogy az én sikeres szülésemben komoly része volt ennek a könyvnek; úgy szültem meg a 4-kilós babát (burokrepesztés, oxitocin, vákuum és társaik nélkül), hogy nem volt az az érzésem, hogy ilyet többé soha (mint sok nőnek), ellenkezőleg: diadalmasnak és erőt adónak éltem meg az egészet, úgy éreztem, hogy a baba is komoly részt vállalt a küzdelemből, és hogy valami misztikusat és szépet éltünk át.
     (A könyv külön erénye, hogy nem ellenséges az orvosi oldallal szemben. Sok szempontból kritikus, de nem fanatikus; a Farmról (USA), ahol a szerző bábaként dolgozik, a közeli kórházba szállítják azokat az anyákat, akiknek a szülése az orvosi technika igénybevétele nélkül továbbvihetetlen; a kórházzal a bábák jó viszonyt ápolnak, és tisztelet övezi őket.)

     Még hasznos könyv ekkor és a gyermekágy alatt is Ingeborg Stadelmann A bába válaszol c. könyve (Bp., Katalizátor, 2003, 2007.), sok gyógynövényes-természetes megoldása van. (Ez a gyermekágyi időszakon át a terhességtől a babakorig-babaápolásig ível.)

     Csak nemrégiben, a második terhességemkor jött szembe a kapcsolatanalízis fogalma; ez egy pszichológiai módszer, mely azt célozza, hogy az anya valós, személyes kapcsolatba kerüljön a magzattal (bőven túl a "szia, baba!" szintjén). A kitalálói-művelői, Raffai Jenő és Hidas György úgy vélik, hogy akár korai traumák (pl. ikertestvér elvesztése) is gyógyíthatók már a méhben, és fel lehet készíteni a babát a megszületésre is a kapcsolatanalízis során. Ezek a babák megszületve kiegyensúlyozottabbak és érdeklődőbbek szoktak lenni a többieknél, az anya-baba viszony kezdettől harmonikusabb, a babák érettebbek. 
      Nyilván jó lenne eljárni ilyen alkalmakra, de én részemről egyelőre az otthoni kísérletezést célzom meg. A módszer alapja egyfajta meditatív állapot, amit az ember alapvetően egyedül is képes elérni, ha megfelelőek a külső körülmények. Könyv a dologról: Hidas György, Raffai Jenő, Vollner Judit, Lelki köldökzsinór: Beszélgetek a kisbabámmal, Bp., Helikon, 2002, 2005, 2008, 2010, 2011, 2013.

      Van egy opus, amit még nem tudtam megszerezni, de már a tartalmi kivonatának olvasása is komoly attitűdváltást idézett elő bennem: Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában: A kontinuum-elv c. könyve (Piliscsaba, Kétezeregy Kiadó, 2007, 2008, 2010.). A hölgy két és fél évet töltött el Venezuelában a jekána indiánok között, és azt kutatta, mitől boldogabbak, mint mi "nyugatiak". Arra jutott, hogy a kulcs a "gyereknevelésben" van (ahogy mi hívjuk); már a kisbabákkal is egész máshogy foglalkoznak, mint a mi kultúránkban a legtöbb szülő (nincs kiságy, gyerekszoba, "aludj el egyedül", háromóránkénti szopi, stb. stb.). De ez csak a jéghegy csúcsa...
     Ez a könyv már alkalmas felvezető lehet arra, hogy ne csak a terhességgel és a szüléssel, de a megszületett kisbabával is tudjunk mit kezdeni - nekem ez elég nagy hiányosságom volt az első időkben. Miután a pici megszületett, úgy éreztem, összecsapnak a hullámok a fejem fölött: egyszerre kell ellátnom őt és pihennem, plusz bepótolnom a mulasztásaimat "anyaságtanból", és olyan kérdéseken töprengeni, mint például: szabad-e sokat tutujgatni, nem rontom-e el vele? Alhat-e el szopizva, karban? Hol aludjon? Szabad-e sírni hagyni? (Az én családomban erre olyan jótanácsok élnek, mint pl. "Ne rohanj be rögtön, ha sír, ne szokja meg, hogy mindjárt rohansz...", "Nem kell mindjárt felkapkodni, ha sír!" - mostani szememmel nézve az efféle tanácsokat jobb kiszórni a kukába. Most már azt mondom, hogy büntetni kellene a sírni hagyást, és nagy szerencséje lesz a sírni hagyott gyerekeknek, ha valaha is kompenzálják az életükben, hogy cserben hagyta őket az, akire egész mivoltukkal támaszkodtak.) A leghasznosabb tanácsot ekkoriban két barátnőm adta, az egyik saját tapasztalatból: "A babának nem a kiságyban van a helye, hanem a te közvetlen közeledben!", a másik az anyukáján keresztül: "Két hetes? Ölelgesse nyugodtan!" (Elég durva ránézni arra, hogy egy percig is elhittem, hogy árthatok a babának azzal, ha szeretgetem!)

     A babaaltatásban és a babához való hozzáállás kialakításában segít William Sears Éjszakai gondoskodás című könyve is (Bp., Sanoma Media Budapest, 2006, 2013.). Az író nyolcgyerekes orvos, az együttalvás pártolója, sokat ír ezzel összefüggésben a bölcsőhalálról is. (Együttalváskor a baba és az anya lélegzése és alvásritmusa összekapcsolódik, az anya mondhatni "segít lélegezni" a babának.) Az érvelése szerintem logikus, a hozzáállása természetes. Úgy vélem, az anyáknak megnyugtató, ha engedik őket ösztönösen ellátni a babájukat - a mindenféle technikázások szerintem csak megzavarják őket.

A terhesség vége felé érdemes elgondolkozni azon, hogy beszerezzünk-e légzésfigyelőt. Sokan javasolják, mégse vesz mindenki - vannak, akik egyszerűen nem aggódnak, vagy nem akarnak aggódni a babáért. Mi vettünk, mivel én nagyon aggódékony voltam/vagyok... Aukciós oldalon, használtan is lehet jót beszerezni. A Baby Sense II. márkájút javasolja a Madarász utcai Gyermekkórház, mely Bölcsőhalál Prevenciós Program néven összetett felkészítőt is szervez a témában. Én olyat szerettem volna, ami egyben bébiőr is (a Baby Sense ezt nem tudja), ezért Angelcare 301-R-t vettem végül.