"Betegsége: szülés" II.

Folytatódik (második) szülésem izgalmas története. A cselekmény tragikusabb színezetet ölt. 

Szóval ded megszületve, család örülve. I. megnézte a kisöccsét. Ekkor belecsapott az idillbe 3 mentős srác egy doktornővel, előbbiek néztek, utóbbi hezitált: megvárjuk a méhlepényt vagy sem?? Ó, bár a megvárás mellett foglalt volna állást... De megijedt a lehetséges komplikációktól és menni akart, így nem volt lehetőségem megszoptatni V.-t, berakták szegényt egy izolációs fóliába, és külön mentőautó szállított be minket. A méhlepény - ami állítólag normál esetben úgy születik, mint a gyerek, vagyis esetemben gyorsan kijöhetett volna, ha kicsit békén hagynak - nagyon fájdalmas összehúzódásokat okozott, közben levittek az autóhoz (épphogy sikerült másik hálóinget vennem a totál vizes helyett; ha ezt se engedik, tuti tüdőgyulladás lett volna a vége; így is megfáztam a lezuhant vérnyomásommal).

Bevittek a kórházba, letettek egy szülőágyra, és közölték, hogy benyomják az oxitocint. Mondtam, hogy nem kérek, kijön az a lepény magától is. A nőszemély sértetten elpályázott, majd visszatért, és  megzsarolt: vagy oxitocin, vagy tolnak be a műtőbe. Kérdeztem, ugyan miért? Hát kivenni a méhlepényt. Kösz. Akkor nyomjátok a csodás oxitocint (anyátok:( ). Bekötötte, és vagy tíz percre lelécelt, én fáztam, és valami kezdett kijönni belőlem; végre bejöttek; vegyem el a kezem, ez csak egy vérömleny - ami után mondjuk jött a lepény is, meszesen és darabokban. (Meszes lepény is jöhet egyben... Más szituációban.) Úgyhogy csak toltak a műtőbe, végre kedves altatóorvos és kedves orvos kezei közé; kivették belőlem a lepénymaradványokat. Egy szülőszobában ébredtem, ott volt G., az uram, és végre-végre odahozták V.-t is, és megszoptathattam - sajnos vagy egy órával a születése után. Közben pedig alá kellett írnom utólag vagy három példányban, hogy "betegsége: szülés", és hogy a beavatkozásokat engedélyezem (mert ha nem:D?).

Rám tettek három plédet, de így is fáztam. Viszont itt együtt lehettünk egész sokáig, aztán amikor szükség lett a szülőszobára, áttoltak a vajúdóba V.-vel együtt (ide G. már nem jöhetett) - aztán V.-t nem különösebben kedvesen elvitték, hogy most akkor vért vesznek tőle... Féltem, hogy hiába várom vissza, elmenni meg nem tudok érte (megtiltották); kértem G.-t, szerezze vissza, amint tudja. Ez sikerült is, de addigra pont véget ért az én altatás utáni "megfigyelésem", és átvittek egy klasszikus anyuka-szobába. Azt üzenték nekem, akkor kapom meg V.-t, ha a saját lábamon be tudok menni érte... Abszolváltam, így egy időre véget ért a procedúra.

Aztán folytatódott olyanokban, hogy V. vércukorszintje nagyon érdekelte őket, és este 9-kor és 11-kor is szerették volna megnézni (és jó eredményeket látni ahhoz, hogy ne itassák meg tápszerrel vagy cukros vízzel), így alvás helyett szoptattam - ekkor és a többi éjszakán is. Eleve furcsa volt, hogy annak ellenére, hogy pihenni vagyunk ott, hol ezért, hol azért óránként bejöttek: hol vért vettek, hol injekcióztak, hol töltsük ki a kupont az anyuka ajándékcsomagért; hol meg csak úgy. Közben kaptam hideget-meleget, többször kellett magyarázkodnom, hogy miért otthon született meg V., és csak úgy emlegettek, hogy "aki kint szült".

A kedvenc esetem a szülés másnapján történt: bejött egy nővér az újszülöttosztályról, és aggódó arccal elém állt: "Anyuka! Tudja, hogy a kisbabájának súlyesése van!?" Nééztem rá... "De ez így szokott lenni ilyenkor, nem?" Hölgy üzemmódot vált: "Hát igen, csak akartam kérdezni, hogy akkor csak szoptatni akarja? Mert hozzám ugye nem jött pótlásért..."

Kedden szerettem volna hazajönni... Nagyon. Úgyhogy mikor fél nyolckor bejött a nőgyógyász vizitre, és az iszonyú éjszaka utáni párórás alvásba belevirította a nagyvillanyt, megkérdeztem, lehetséges lenne-e, hogy hazatérjünk, hiszen a baba vasárnap reggel született. "Felőlem azt csinál, amit akar! Akkor megy el, amikor akar, úgyis úgy jött be!" - Később mondta egy ismerős, hogy valószínűleg abból indultak ki, hogy illegális tervezett otthonszülés volt az enyém. Nekem ez eszembe se jutott, különben lett volna esélyem magyarázkodni nekik (mondjuk minek??). Tudtam, hogy minimum 4,25 kg... és megszülöm otthon, rejtegetem a bábákat 37 négyzetméteren, aztán - noha nincs semmi komplikáció - kihívom a mentőt??

Lényeg, hogy végül hazaengedtek... (Az említett doktornő írt rólam egy zárójelentést, bár nem vizsgált meg - ez mondjuk I. szülésekor is így volt. Érthet hozzá, ha látatlanul...:)) Azóta se tudom, hogy V. azért szopik-e nehézkesebben, mert nem tehettem rögtön mellre - ezt már sose tudom meg.

A sok rossz mellett voltak pozitív élményeim is; két újszülöttosztály-vezető nővér is (a hétfői és a keddi) nagyon kedves és nyitott volt. Energiát szántak ránk, odafigyeltek, reagáltak! A hétfői orvos szintén nagyon kedves és prekoncepcióktól mentes volt. Köszönöm nekik.
------------
Két év telt el azóta, és V. szülinapján megfogalmazódott bennem egy nyílt levél gondolata.. Arról, hogy kérem, gondolják át, mert nagyon fájt! Nem a szülés... A bánásmód. A tekintetek, szavak, a félvállról kezelés, a gyerekemtől való megfosztottság, és amikor bagatellizálták a fájdalmamat.
Nem írtam meg, de pár hét múlva láttam, hogy meghirdették a Másállapot(ot) a szülészetben! mozgalmat... Köszönöm!