Feljött végre egy téma, ami régóta foglalkoztat engem is. Itt Dr. Kubinyi Enikő etológus ír nagyon jól arról, miért azok az igényei a babáinknak, amik, és miért olyan nehéz ez a mi társadalmunkban. Itt pedig Faragó Ági anya ír arról, hogy ő azt a fajta (ős)közösséget nagyon is tudná szeretni.
 |
| Forrás: libertywritersafrica.wordpress.com |
Ha belegondolok, évekig kínzott a jekána-eszmény. Annak ellenére is, hogy láttam, mennyire képtelenség érdemben megvalósítani. Működik belőle sok minden: az igény szerintiség, akár még a szinte folyamatos hordozás is, a nem-féltés, az igényekre való megfelelő reagálás, stb. De nem működik, ami a dolog külső alapját jelenti: a közösség, ami az egész mögött áll, ami a vitalitását megadja.* Hiába hordozom, ha egyedül vagyok vele mondjuk egy panelban. Elmegyek vele sétálni, boltba, talán még egy barátnőhöz is... De aztán vissza a panelbe, és csak én vagyok neki, miközben főzök, mosok, próbálok hordozva takarítani, de közel sem kellemes, este van, ő nyűgös, és nekem nincs más, akire ezt boríthatom, mint a férjem. Biztos van statisztika, hogy a házasságok hány százaléka megy szét a gyerekvállaláson... (És oké, persze, nem csak az anya szenvedésén, de ebbe most ne bele.) Nagyon más ez, mint mikor a nő éli az életét a faluja többi asszonya, lánya között, nagyon hasonló életet, mint addig, amiben a baba nem teher, nem az addigi életmód teljes feldúlója, hanem természetes része az életnek.
Sokat gondolkodtam, miért nem lehet nyomokban sem úgy. A válasz nekem az individuum-lét. A jekána-lét - az nagyon jó, de felőlünk nézve egy ősállapot; a Paradicsom, amikor az egyénnek értéke van, de egyéni, krízisig menő "súlya" nincs.** Része a közösségének, az alapján írja le magát. Petrás Mária mondta valahol, hogy a csángóknál ő nagyon furcsa volt, sokszor mondták is neki, hogy miért kérdez annyit. Nem szoktunk kérdezni... A dolgok vannak, mert így kaptuk, így csináljuk. -- De mi meg nem. És ki akarná feladni a kérdezés jogát? Nekünk nincs "falunk". Ha összerakunk öt anyát, elkezdik hasonlítgatni magukat, különbségeket és hasonlóságokat keresnek, és nincs meg a megnyugtató "mi". Legalábbis nagyon ritkán. A "mi" mindig pillanatnyi. És lássuk be, addig, míg be nem szippant a GYES-világ, és onnantól, hogy kikerülünk belőle, nagyon jó nekünk az "én", illetve a szabadon választott "mi" világa.
Amíg a gyerekekkel itthon voltam, sokszor elképzeltem egy olyan központot, ahova informálódni és csak-úgy is bejárhatnának a szülők, leendő szülők. A kötődés lenne az összekötő alap (ami az információkat illeti), de mód lenne arra is, hogy befussanak anyák gyerekekkel, és úgy érezzék, hogy értelmesen töltik az időt. Nem kiestek a társadalomból, és keresik, hogy hogy éljék túl, hanem valódi dolgokat hoznak össze (tárgyakat kézzel), és együtt főznek, beszélgetnek.
A terv jó, de mindig belefutok abba, hogy ez ma kis eséllyel menne. Mi lenne abból, hogy bárki szabadon bejöhet? Jó lenne-e? Lehet, hogy igen - és lehet, hogy csak pangás lenne.
A klubok jók, mert van/lehet hasonlóság, és ez már majdnem olyan, mint a "falu". Csak az a baj, hogy kéthetente, vagy akár hetente egy alkalom - az nem old meg semmit. Nem oldja meg, hogy ne legyek kirekesztve, hogy hasznosnak érezzem magam, egész embernek a társadalomban. És akkor még nem is beszéltünk az introverzió problémájáról. Nekem az, hogy klub, minden magányom mellett is kihívást jelentett, nem feltöltődési lehetőséget. Amit kerestem volna, az nincs. Akkor lehetne, ha együtt szülnék és közel laknék több közeli barátnőmhöz, és minden nap együtt csinálnánk értelmes dolgokat. Akár egy vállalkozást. Vagy egy ökogazdaságot. De ez vajon tudná szolgálni az egyéni jóllétet? Mennyivel inkább, mint a magányos GYES világa?
Ami megoldás lehetne, talán egy(/több) nagy, GYES-en lévő anyákat foglalkoztató vállalat. Reális mennyiségű munkát várna el, úgy, hogy a babák az anyákkal lehetnének. És el tudom képzelni, hogy ez a vállalat szempontjából is jó lenne.
(Ez persze utópia, jelen állás szerint a GYES-en lévő anyukák viszontagságai jellemzően a GYES-en lévő anyukáknak fontosak.)
* Félreértés ne essék, nem csalódtam ebben a könyvben, és változatlanul a kezébe adnám minden első babáját váró anyának.
** Jogos a kérdés, mennyi volna a krízis, ha úgy nevelnénk, mint ők. Sokat gondolkoztam ezen. De arra jutottam, hogy ettől még az individualizáció társadalmi szinten megkerülhetetlen. Ha pl. egy háború belepiszkál, már megváltoztatja az alapképletet. Mennénk visszafelé, de ugyanabba nem lehet - számomra ezt jelenti a Paradicsomból való kiűzetés képe. "Én"-nek kell lennem, annak minden fájdalmasságával együtt. És ahol addig csupa válasz volt, most csak kérdések vannak.
