Nem szoktam nagyon szubjektívkodni, de ezt a történetet többeknek beígértem, hát rögzítem itt...
Előzményként tudni kell, hogy I.-val reggel 6-tól vajúdtam, és 16.43-ra született meg; ez végül is reális idő az ilyesmire:)... Számítottam rá, hogy most a baba nagyobb súlya ellenére is rövidül az idő... Mondjuk felére... De ami végül lett, arra nem számítottam.
Már vagy két hete voltak jóslófájásaim, erősek is, de a kiírt időm után 6 nappal még zárt volt a méhszájam. Következő nap, szombaton is fájt... De ekkor se szültem. Aztán vasárnap is fájt... De ezek a fájások se voltak erősebbek vagy rendszeresebbek, mint a korábbiak. Viszont másnap már vonulhattam volna be a kórházba, az uram vizsgázott, szóval jó nap volt nekünk ez a vasárnap. Úgyhogy mondtam V.-nek, hogy na most már nem csak jó volna, hanem igazából KELLENE egy jó kis gyors születés, és tudom, hogy tudja, hogy félek a kórházi napoktól, de túl fogjuk élni... Ekkor V. elkezdett gyorsan megszületni. (Ezen a ponton tetten érhetők az anya-magzat kapcsolatanalízis áldásai.)
7.50 körül még azon gondolkoztam, siessek-e NST-re, amire 8.40-re kellett volna beérnem. 8.10-kor elkezdett folyni a magzatvíz. Nem átlátszó volt, hanem barnás, darabos, és én ettől megijedtem; hátha V. feszült, és belekakilt a vízbe; jaj jaj, de rossz, hogy ennyire fél, eszerint ráerőszakoltam az akaratom... Miközben ezeken morfondíroztam, a fájások iggencsak erősödni kezdtek, a férjem hívta apámat, hogy jöjjenek minket bevinni illetve I.-ra vigyázni; mire ideértek, már eléggé kivoltam, éreztem, hogy ez a bemenetel nem fog menni. Ekkor 8.35 körül járhatott; anyám felöltöztette I.-t, aki egyébként nem volt megijedve (előtte sokat meséltünk neki arról, hogy mi várható), odahozta a babáját - nem tudom, azért-e, hogy ne kelljen "fájnom", van itt már baba? A fájásoknál belekapaszkodtam a férjembe, ez sokat segített. Szóval tudván, hogy én a lépcsőn már le nem sétálok, mondtam apámnak, hogy a mentőket hívja. Mire velük beszélt, éreztem, hogy tolófájásaim vannak, mondtam is neki, és nagyot fohászkodtam. (Erre azért nem volt forgatókönyv!...) Eszerint vagy 5 elképesztően erős összehúzódás alatt kitágultam... Ez meglepett, mondjuk olyan erős fájások voltak, amik I.-nál is csak a legvégén, de most nem volt "ráhangolódó idő", és én egy pillanatig úgy éreztem, nem bírom ki.
Szóval tolófájások... Szerintem 4 lehetett belőlük: amit a telefonba mondtunk, amivel V. végigjött rajtam, amivel a feje kibukkant, és aztán amivel a válla és a teste. Ezek igazából nem fájtak már annyira, és meg se repedtem sehol (éljen a búzacsíraolaj!). Anyám ekkor I.-val volt, apám a mentősök elé szaladt le, az urammal pedig lefolytattuk a következő párbeszédet: "Látom a fejét!" "Tudom; érzem!" "Mit csináljak??" "Kapd el, ha jön!" "Kint van a feje! Mozog. Most nem mozog! Kihúzzam??" "Dehogy húzd!! A következő tolásnál kijön..." Eddig oldalán fekvő nő négykézlábra áll. Gyerek válla kijön, majd a többi. "Na most húzd, ez kicsit fáj..." Férj fogja, nőre teszi, törölközőbe csavarjuk, gyönyörködünk. Baba kis hangot ad, és nézelődni kezd.
Mint később kiderült, 4700 gramm...
Eddig volt a szép része, most jön a kórházi "tragiko-szatíra".