Miért hordozva?

A kutatások szerint akkor lesz biztosan kötődő egy gyerek, ha a szükségleteit felismerik, és gyorsan kielégítik. Sajnos a mi kultúránkból és ösztöneinkből jórészt kiveszett az a tudás, hogy a baba jelzéseit helyesen értelmezzük - de ez szerencsére tanulható! A baba 5-7-szer jelez, mielőtt sírni kezd. Minél messzebb van tőlem, annál kevésbé leszek képes hamar reagálni...

És erre (is) van kitalálva a hordozás. Ha az ősközösségből indulunk ki, akkor persze jórészt szükségtelen ez, hiszen a baba karból karba vándorol, többen vállalják a szükségletei kielégítését (akár a szoptatást is). Nálunk sajnos ez sokszor (szinte) kizárólag az anya feladata.
(Még mindig találkozni lehet azzal a képlettel, hogy Apa lényegében kihúzza magát minden feladat alól (esetleg a fürdetést vállalja), mondván, hogy ez az anya dolga, a babának úgyis ő kell. Ez nagyon nincs így... Az apa kezdettől része a családnak, és hatalmas terhet ró az anyára, ha kivonja magát. Az anyák ilyenkor a szükségleteik és az ösztöneik között őrlődnek, nem tudva, melyik ujjukba harapjanak: ha a baba jelzéseit hagyják figyelmen kívül, a vele való kapcsolatuk sérül, ha a sajátjaikat, előbb-utóbb nem tudnak reagálni a babáéira sem... )
Szerencsére sok apa örömmel segít - de legtöbbjük csak akkor tud, amikor hazajött a munkából, vagyis a nap meghatározó részében az anya egyedül szükséglet-kielégít. És közben főz. Meg mos, takarít, bevásárol... El sem tudom képzelni, hogy lehet ezt hordozás nélkül megoldani (főleg több gyerekkel). Oké, vannak nyugis babák, akik egész nap nézelődnek - de lássuk be, nem ez az általános... És ez nem is baj:)

Ha bizonytalanok vagyunk a döntés helyességében, és mindenhonnan azt halljuk, hogy elkapatjuk, és nem lehet majd levakarni rólunk, lehet evolúciós alapokra is hivatkozni. Az emlősök három csoportba sorolhatók: fészeklakók, fészekhagyók és hordozottak. A fészeklakók kicsinyei (pl. egér) teljesen kiszolgáltatottak az első időkben, a fészekhagyók (pl. zsiráf) viszont épp ellenkezőleg, nekik hamar készen kell állniuk a helyváltoztatásra. A hordozott típusú utód kiált, ha megszűnik a testkontaktus, és erre reagálva a felnőttek újra magukhoz veszik (- az ember ugye nem mindig..). Erre szolgál például a Moro-reflex; a baba ösztönösen kapaszkodnivaló felnőttet keres.
Tudjuk, hogy az ember kialakulatlanul születik, a különböző szakvélemények szerint 9-24 hónap alatt éri be a fészekhagyó utódokat, vagyis egészen eddig jelentősen másokra szorul. Konkrétan újszülöttként szinte folyamatosan, később vissza-visszatérően testkontaktust kíván, erre van huzalozva. (Nem manipulál, khm..:))
Szóval azért hordozom, mert testkontaktusra van szüksége, és mert nekem is, mert nyugodt baba mellett nem leszek idegbeteg;).

Persze, babakocsizás mellett is lehet szükséglet-kielégíteni (főleg elmenve)... De én több okból is inkább kihagytam a korai babakocsizást. Egyrészt a közlekedési nehézségek és a babakocsi súlya miatt (a miénk mózessel együtt 10 kiló), másrészt, mert Budapesten laktunk. Az anyák többsége nem tudja, hogy a babakocsi pont szmogszinten helyezkedik el magasságilag.
Szokott még jönni az az érv, hogy a baba hátának jobb a babakocsi. Háttöö.. Tekintve, hogy a baba gerince közel nem síkegyenes, egy kemény, egyenletes mozgó felület egyáltalán nem jobb a hátának, mint kendővel egyenletesen a hordozó személyre "tapasztva" lennie. Ha ül a hordozóban, homorodik, túlterpeszt - vagyis ha csak és kizárólag csatosban lennének hajlandók hordozni újszülöttként, vagy mondjuk kenguruban (nem támaszt csigolyánként, nagyon terheli a csípőt és a gerincet), vagy pl. mondjuk babaerszényben (amely sajnos fulladásveszélyes), én is azt szoktam mondani, hogy akkor inkább babakocsi:).

Erről lásd kidolgozottabban: http://gyerekemvan.blogspot.hu/2014/11/az-optimalis-babapozicio-hordozoban.html

Kötődően - amibe ne fuss bele:)

Amennyire jó válaszkészen nevelni, annyira könnyű ebben is (mint mindenben) félremenni némileg. Miután megírtam, hogy számomra hogyan lett fontos a kötődő nevelés nevezetű... elv?, nem hanyagolhatom el azt sem, mi lehet a dolog árnyéka. Most ezek jutnak eszembe:

1. Családközepe baba

Gyakran látom magam körül, és az első gyerekemmel én is elkövettem. Adja magát, hogy az ember azt higgye, kötődően nevelni azt jelenti, hogy folyamatosan a gyerekemmel foglalkozom, egész nap lekötöm, minden róla szól. Ilyenkor érdemes a jekánákra gondolni:D (ld. Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában) Groteszk kép, ahogy jekána mama egész nap a gyerekével labdázik, miközben a feladataival nem halad, és a többi felnőttel se lép interakcióba. 

A mi kultúránkban utóbbi sajnos nem meglepő, nagyon sok anya elszigetelődik, a gyerek és a háztartás mellett örül, ha él; ha introvertált személyiség, pláne könnyen találhatja magát kívül a korábbi baráti körein. Az "egész nap labdázás" viszont választás kérdése. Hosszú idő alatt tanultam meg, hogy tilos magamra erőszakolni a gyerekkel való játszást, mert olyan foglalkoztatási szintet állítok elé alapul, amit aztán lehetetlen lesz állandó jelleggel tartani. A gyerekem azt szokja meg, hogy körülötte mindig ugrál valaki, és csak nagyon hosszú "lenevelés" folytán fog tudni ebből az igényszintből lejjebb adni.
Nyilván nem arról van szó, hogy ne játsszunk vele... De ne e körül forogjon a nap! Ahogy Liedloff is írja, a gyereket illesszük be a magunk életébe, ne fordítva. Vigyük, ahova megyünk (lehetőleg sokszor gyerekek közé is), végezzük a munkánkat őt hordozva (/ úgy, hogy ott van mellettünk), engedjük, hogy passzív megfigyelő is legyen, táplálkozva a mi cselekvő energiánkból.

2. Ne nőj fel!

Ez mondjuk ránk talán pont nem áll, de más kötődően nevelő családoknál érzékelem, hogy a kötődés egészséges dinamikája hajlamos átfordulni aggódó ragaszkodásba.
"A kielégített igény elcsitul" - ez a kötődő nevelés egyik fontos gondolata. Amikor a baba minden jelzésére reagálok, megszokja, hogy a szükségleteit figyelembe veszik, és ahogy fejlődik, egyre kevésbé kellünk neki azonnal, egyre tovább képes várni ránk, egyre inkább lekötik más dolgok is. Úgy válik le lassanként, hogy ehhez nem társul a pszichéjében félelem. 3-4 éves korára kész arra, hogy közösségbe menjen, és fél napig is boldogan ellegyen nélkülünk. De mi van, ha mi nem? Ha ő menne, de mi nem eresztjük? Könnyen lehet, hogy az aggódásunkra reagál, mikor például pityeregni kezd elváláskor, hiszen a gyerekek reagálnak a nagyon finom tudattalan jelzéseinkre is.
Hasonló jelenség, és ritkán, de megesik, hogy a szülők más igényeket nem vesznek figyelembe, pl. a gyereknek már nincs kedve hordozódni, le tudna válni a szoptatásról, aludna külön, stb. - de a szülők kedvéért nem teszi.
Nem szabad, hogy a kötődő nevelés nevében akadályozzuk őt a személyiségfejlődésében - ha ez a képlet, ideje saját magunkkal foglalkoznunk, hogy gyógyuljon bennünk az, amivel őt gúzsba kötnénk.

3. Überanya

Hát igen. Most tekintsünk el attól, hogy mindenki másképp képzeli el a jó anyát, és hogy a szomszéd néni úgyis ferde szemmel néz ránk, bármit teszünk. Mérjük most magunkat csak magunkhoz.

Amikor elkötelezzük magunkat a vélt legjobb nevelési elvek mellett, képet alkotunk arról, milyennek is kellene lennünk, hogy gyermekünk tökéletesen fejlődhessen mellettünk. Minél többet tudunk meg, annál tökéletesebb ez a kép - és annál távolabb kerül saját hús-vér alakunktól. Szegény kis valódi én egyre kisebbre zsugorodik a megcélzott überanya hatalmas alakja mellett.
A végtelenségig informálódhatunk, akkor is lesz olyan, ami pont kimaradt. Mindenképp lesz, amit elmulasztunk, amit megbánunk. Sosem érünk fel az überig, pont ezért über. A legjobb élő anyánál is tudunk még jobbat elképzelni. Viszont ez a hánykolódás rengeteg energiát kivesz belőlünk, és a gyerekünk is érezni fogja. Hogyan tanítsam neki azt, hogy az ember léténél fogva szeretetreméltó és csodálatos, ha magammal folyton elégedetlen vagyok? Szeretem a gyerekemet, de néhanapján muszáj, hogy biorépa-hántolás helyett elé tegyek egy bébiételt, míg én sminkelek - például. Kinek mi.
Hogy hogy lehet elfogadni, hogy csak "elég jó" vagyok, néha még az sem, az más kérdés, én is dolgozom rajta:P (Talán egy olyan anya képe segíthet, aki számára én vagyok a léténél fogva szeretetreméltó gyerek.)


4. Határok nélkül

Sokan - de inkább kívülállók - összekeverik a kötődő nevelést a laissez faire-rel. Utóbbi a határt nem szabó nevelési stílust jelenti, amikor a gyereknek tényleg mindent lehet. Az, hogy az idegrendszeri érettségét figyelembe véve bánok vele, nyilván nem ezt jelenti! És rendben, hogy sokáig még nem fogja érteni, hogy ne érjen a konnektorhoz, de attól még nem eresztem rá:P Nálunk nem csak a balesetveszélyes dolgok jelentik a határt, hanem azok is, amelyekkel rengeteg pluszmunkát csinál, vagy tönkretesz tárgyakat. Nem teszem járókába, szabadon felfedezhet, de ha a zománcot leveri az edényeimről, arra harapok. Ilyen tabuk minden szülő fejében élnek, és szerintem hosszú távon nem működik a letagadásuk. Az idegesség gyűlik, gyűlik, a gyerek érzi, de nem érti... Van egy jóóó hosszú korszak, ameddig ezeket a határállításokat még nem fogja érdemben felfogni, de ettől még érdemes lehet próbálkozni:)


5. Én mindent bírok

Miközben igyekszünk maximálisan minden igényt kielégíteni, beleértve a férjünkéit is, lehet, hogy a sajátjaink kimaradnak. Ez kulturálisan determinált is, a mi társadalmunkban gyakran észrevétlen marad, ha feleségek cseléd szerepben vegetálnak évekig.
Jelentem, visszaüt. Minden ön-megerőltetés, minden elhanyagolt saját szükséglet bennünk marad, nem tűnik el, ahogy hisszük és akarjuk:) És egy vagy két gyerekkel is kaphatom azon magam, hogy kész, kimerültem. És akkor nem megy tovább, csinálható, de a lelke kimarad, ha már nem tudom beletenni magamat.
Szóval hajrá, éljenek a saját szükségletek - nem csak a felfedezésük, de a kielégítésük is! És néha ehhez az kell, hogy lejjebb adjunk az elveinkből... De egészséges anya nélkül meg nincs egészséges gyerek.

Miért kötődően?

 "Abból lesz túlzottan óvott, elgyengített gyerek, akinek a kezdeményezőkészségét túlbuzgó anyja állandóan letörte. És nem abból, akit az első fontos hónapokban, amikor igényelte, karban hordoztak." 

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

A kérdés négy évvel ezelőtt a címbeli kérdés még kínaiul hangzott volna. Már vagy egy éve "kötődően neveltem" a lányom, mikor ez a szókapcsolat szembejött. Nem tetszett, hogy egy furcsa fogalom igájába hajoljak, közösséget vállalva nőkkel, akikkel semmi más nem köt össze, csak a nevelési stílusom. 

   Amikor a lányom megszületett, nem bántam vele kötődően. Éjszakára leadtam a csecsemősöknek, ahogy javasolták, aztán másnap éjszakára is, mivel rám tört a migrén. (Reggel alig ismertem rá, vörös volt és szétsírt.) Anyám tanácsára az első héten igyekeztem a kiságyat tekinteni az ő helyének, az orvos tanácsára háromóránként szoptattam, "hogy ne fájjon a hasa", és nem szaladtam lélekszakadva, amikor felsírt, mert hát "ne szokja meg, hogy mindjárt rohansz". Szerencsére volt, aki mást mondott. "A baba helye nem a kiságyban van, hanem az anyja közvetlen közelében...!" Ez szöget ütött a fejembe, és felrémlettek a pszichológia alapjai is az egyetemről, Harlow majomkísérletei, Ainsworth kötődési kutatásai... Attitűdöt váltottam, és hamarosan megbántam minden percet, amikor elárultam a gyerekemet. Néztem a képeket, amelyek párnapos korában készültek, és nem értettem: más miért nem látja, hogy ennek a babának rossz? Hogy nem téves ösztönből kaparászta össze a saját arcát, hanem mert engem keresett? Miért mondunk a szomorú-babás képekre csak annyit, hogy "jaj de aranyos"? Miért nincs szemünk rá?
   Minél többet informálódtam, annál inkább zavarni kezdett a "nem-kötődő" viszonyulás, a sírni hagyott, párhetesen másra bízott babás történetek. Fájón vettem tudomásul, hogy mindenkinek szabad joga azt tenni a gyerekével, amit szeretne - nyilván az erőszak határáig, de kérdéssé vált bennem az is, hol van ez a határ. Elkezdtem látni, amire korábban nem volt szemem: hogy anyák ezrei élnek a mi kultúránkban anélkül, hogy szükségét éreznék gyorsan reagálni a kisbabájuk jelzéseire. Olyan nagyon igyekeznek megőrizni énjük baba előtti határait, hogy észre sem veszik: elveszítették a gyerekükkel való kapcsolat alapjait, megfosztották magukat és őt is attól, hogy a várandósság szimbiotikus meghittségére építsék fel a viszonyukat. Hatalmas cezúrát vontak a szülés előtti és utáni időszak közé - csakhogy az újszülöttnek, akit talán már maga a világra jövetel is sokkolt, nincs arra eszköze, hogy ennek a választóvonalnak a vélt szükségességét belássa. Ő csak ott lenne az anyjával, a közvetlen közelében, mint eddig, a szívdobogását hallgatva, mint eddig, bármikor táplálékhoz jutva, mint eddig.
   A baba nem onnantól van, hogy világra jött. A léte már akkor felforgatja szubjektum-mivoltunkat, amikor megfogan - a világrajövetele csak nyilvánvalóvá teszi, ami már amúgy is van: hogy "üzemmódot" kell váltanunk. Megtanulni tovább élni hasonlóan, mint eddig - csak gyerekkel a testünkön (/testünkben/testünk mellett/fizikailag távolabb, de lélekben nem). Minél távolabbról indulunk ettől szocializáció tekintetében, annál nehezebb, mivel az anyaságunkkal saját anyakapcsolatunk sebeit szakítjuk fel.

   Szóval beláttam. Itt állok, ez az én egyik leglényegibb lényegem, hogy ha már nevelek, így nevelek: hogy nem elszakadni szeretnék, hanem kapcsolatban lenni, nem kivonódni, hanem együtt beleállni, nem felszínt kaparászni, hanem mélyre menni - amennyire lehet, amennyire sikerül. És ezeket nem csak nevelve lehet, és nevelve sem mindig lehet, és minden próbálkozásom sok sebből vérzik, de ha még meg se próbálnám - na az fájna igazán.