A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jekána. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jekána. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. október 23., kedd

Ősközösség vs. szubjektum

Ezt a bejegyzést még jóval korábban írtam, nem tudom, miért nem tettem ki végül:)

Feljött végre egy téma, ami régóta foglalkoztat engem is. Itt Dr. Kubinyi Enikő etológus ír nagyon jól arról, miért azok az igényei a babáinknak, amik, és miért olyan nehéz ez a mi társadalmunkban. Itt pedig Faragó Ági anya ír arról, hogy ő azt a fajta (ős)közösséget nagyon is tudná szeretni. 


Forrás: libertywritersafrica.wordpress.com
Én Liedloff óta töprengek ezen - mert az ő könyve előtt csak szenvedtem a jelenségtől, nem volt képem arról, hogy lehetne helyette jól. Sokszor találkozunk olyan alternatívákkal, amelyeket nem akarunk elfogadni - mivel a pszichológiai tudásunk ellentmond pl. a tréningezés, sírni hagyás, rideg fegyelmezés elveinek. És igen, azt látjuk, hogy a jekánák viszont. És jó lenne úgy, mert ők boldogok, mi meg nem.
   Ha belegondolok, évekig kínzott a jekána-eszmény. Annak ellenére is, hogy láttam, mennyire képtelenség érdemben megvalósítani. Működik belőle sok minden: az igény szerintiség, akár még a szinte folyamatos hordozás is, a nem-féltés, az igényekre való megfelelő reagálás, stb. De nem működik, ami a dolog külső alapját jelenti: a közösség, ami az egész mögött áll, ami a vitalitását megadja.* Hiába hordozom, ha egyedül vagyok vele mondjuk egy panelban. Elmegyek vele sétálni, boltba, talán még egy barátnőhöz is... De aztán vissza a panelbe, és csak én vagyok neki, miközben főzök, mosok, próbálok hordozva takarítani, de közel sem kellemes, este van, ő nyűgös, és nekem nincs más, akire ezt boríthatom, mint a férjem. Biztos van statisztika, hogy a házasságok hány százaléka megy szét a gyerekvállaláson... (És oké, persze, nem csak az anya szenvedésén, de ebbe most ne bele.) Nagyon más ez, mint mikor a nő éli az életét a faluja többi asszonya, lánya között, nagyon hasonló életet, mint addig, amiben a baba nem teher, nem az addigi életmód teljes feldúlója, hanem természetes része az életnek.
   Sokat gondolkodtam, miért nem lehet nyomokban sem úgy. A válasz nekem az individuum-lét. A jekána-lét - az nagyon jó, de felőlünk nézve egy ősállapot; a Paradicsom, amikor az egyénnek értéke van, de egyéni, krízisig menő "súlya" nincs.** Része a közösségének, az alapján írja le magát. Petrás Mária mondta valahol, hogy a csángóknál ő nagyon furcsa volt, sokszor mondták is neki, hogy miért kérdez annyit. Nem szoktunk kérdezni... A dolgok vannak, mert így kaptuk, így csináljuk. -- De mi meg nem. És ki akarná feladni a kérdezés jogát? Nekünk nincs "falunk". Ha összerakunk öt anyát, elkezdik hasonlítgatni magukat, különbségeket és hasonlóságokat keresnek, és nincs meg a megnyugtató "mi". Legalábbis nagyon ritkán. A "mi" mindig pillanatnyi. És lássuk be, addig, míg be nem szippant a GYES-világ, és onnantól, hogy kikerülünk belőle, nagyon jó nekünk az "én", illetve a szabadon választott "mi" világa.
   Amíg a gyerekekkel itthon voltam, sokszor elképzeltem egy olyan központot, ahova informálódni és csak-úgy is bejárhatnának a szülők, leendő szülők. A kötődés lenne az összekötő alap (ami az információkat illeti), de mód lenne arra is, hogy befussanak anyák gyerekekkel, és úgy érezzék, hogy értelmesen töltik az időt. Nem kiestek a társadalomból, és keresik, hogy hogy éljék túl, hanem valódi dolgokat hoznak össze (tárgyakat kézzel), és együtt főznek, beszélgetnek.
   A terv jó, de mindig belefutok abba, hogy ez ma kis eséllyel menne. Mi lenne abból, hogy bárki szabadon bejöhet? Jó lenne-e? Lehet, hogy igen - és lehet, hogy csak pangás lenne.
   A klubok jók, mert van/lehet hasonlóság, és ez már majdnem olyan, mint a "falu". Csak az a baj, hogy kéthetente, vagy akár hetente egy alkalom - az nem old meg semmit. Nem oldja meg, hogy ne legyek kirekesztve, hogy hasznosnak érezzem magam, egész embernek a társadalomban. És akkor még nem is beszéltünk az introverzió problémájáról. Nekem az, hogy klub, minden magányom mellett is kihívást jelentett, nem feltöltődési lehetőséget. Amit kerestem volna, az nincs. Akkor lehetne, ha együtt szülnék és közel laknék több közeli barátnőmhöz, és minden nap együtt csinálnánk értelmes dolgokat. Akár egy vállalkozást. Vagy egy ökogazdaságot. De ez vajon tudná szolgálni az egyéni jóllétet? Mennyivel inkább, mint a magányos GYES világa?
   Ami megoldás lehetne, talán egy(/több) nagy, GYES-en lévő anyákat foglalkoztató vállalat. Reális mennyiségű munkát várna el, úgy, hogy a babák az anyákkal lehetnének. És el tudom képzelni, hogy ez a vállalat szempontjából is jó lenne.
   (Ez persze utópia, jelen állás szerint a GYES-en lévő anyukák viszontagságai jellemzően a GYES-en lévő anyukáknak fontosak.)

* Félreértés ne essék, nem csalódtam ebben a könyvben, és változatlanul a kezébe adnám minden első babáját váró anyának.
** Jogos a kérdés, mennyi volna a krízis, ha úgy nevelnénk, mint ők. Sokat gondolkoztam ezen. De arra jutottam, hogy ettől még az individualizáció társadalmi szinten megkerülhetetlen. Ha pl. egy háború belepiszkál, már megváltoztatja az alapképletet. Mennénk visszafelé, de ugyanabba nem lehet - számomra ezt jelenti a Paradicsomból való kiűzetés képe. "Én"-nek kell lennem, annak minden fájdalmasságával együtt. És ahol addig csupa válasz volt, most csak kérdések vannak.

2015. szeptember 24., csütörtök

Kötődően - amibe ne fuss bele:)

Amennyire jó válaszkészen nevelni, annyira könnyű ebben is (mint mindenben) félremenni némileg. Miután megírtam, hogy számomra hogyan lett fontos a kötődő nevelés nevezetű... elv?, nem hanyagolhatom el azt sem, mi lehet a dolog árnyéka. Most ezek jutnak eszembe:

1. Családközepe baba

Gyakran látom magam körül, és az első gyerekemmel én is elkövettem. Adja magát, hogy az ember azt higgye, kötődően nevelni azt jelenti, hogy folyamatosan a gyerekemmel foglalkozom, egész nap lekötöm, minden róla szól. Ilyenkor érdemes a jekánákra gondolni:D (ld. Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában) Groteszk kép, ahogy jekána mama egész nap a gyerekével labdázik, miközben a feladataival nem halad, és a többi felnőttel se lép interakcióba. 
A mi kultúránkban utóbbi sajnos nem meglepő, nagyon sok anya elszigetelődik, a gyerek és a háztartás mellett örül, ha él; ha introvertált személyiség, pláne könnyen találhatja magát kívül a korábbi baráti körein. Az "egész nap labdázás" viszont választás kérdése. Hosszú idő alatt tanultam meg, hogy tilos magamra erőszakolni a gyerekkel való játszást, mert olyan foglalkoztatási szintet állítok elé alapul, amit aztán lehetetlen lesz állandó jelleggel tartani. A gyerekem azt szokja meg, hogy körülötte mindig ugrál valaki, és csak nagyon hosszú "lenevelés" folytán fog tudni ebből az igényszintből lejjebb adni.
Nyilván nem arról van szó, hogy ne játsszunk vele... De ne e körül forogjon a nap! Ahogy Liedloff is írja, a gyereket illesszük be a magunk életébe, ne fordítva. Vigyük, ahova megyünk (lehetőleg sokszor gyerekek közé is), végezzük a munkánkat őt hordozva (/ úgy, hogy ott van mellettünk), engedjük, hogy passzív megfigyelő is legyen, táplálkozva a mi cselekvő energiánkból.


2. Ne nőj fel!

Ez mondjuk ránk talán pont nem áll, de más kötődően nevelő családoknál érzékelem, hogy a kötődés egészséges dinamikája hajlamos átfordulni aggódó ragaszkodásba.
"A kielégített igény elcsitul" - ez a kötődő nevelés egyik fontos gondolata. Amikor a baba minden jelzésére reagálok, megszokja, hogy a szükségleteit figyelembe veszik, és ahogy fejlődik, egyre kevésbé kellünk neki azonnal, egyre tovább képes várni ránk, egyre inkább lekötik más dolgok is. Úgy válik le lassanként, hogy ehhez nem társul a pszichéjében félelem. 3-4 éves korára kész arra, hogy közösségbe menjen, és fél napig is boldogan ellegyen nélkülünk. De mi van, ha mi nem? Ha ő menne, de mi nem eresztjük? Könnyen lehet, hogy az aggódásunkra reagál, mikor például pityeregni kezd elváláskor, hiszen a gyerekek reagálnak a nagyon finom tudattalan jelzéseinkre is.
Hasonló jelenség, és ritkán, de megesik, hogy a szülők más igényeket nem vesznek figyelembe, pl. a gyereknek már nincs kedve hordozódni, le tudna válni a szoptatásról, aludna külön, stb. - de a szülők kedvéért nem teszi.
Nem szabad, hogy a kötődő nevelés nevében akadályozzuk őt a személyiségfejlődésében - ha ez a képlet, ideje saját magunkkal foglalkoznunk, hogy gyógyuljon bennünk az, amivel őt gúzsba kötnénk.


3. Überanya

Hát igen. Most tekintsünk el attól, hogy mindenki másképp képzeli el a jó anyát, és hogy a szomszéd néni úgyis ferde szemmel néz ránk, bármit teszünk. Mérjük most magunkat csak magunkhoz.
Amikor elkötelezzük magunkat a vélt legjobb nevelési elvek mellett, képet alkotunk arról, milyennek is kellene lennünk, hogy gyermekünk tökéletesen fejlődhessen mellettünk. Minél többet tudunk meg, annál tökéletesebb ez a kép - és annál távolabb kerül saját hús-vér alakunktól. Szegény kis valódi én egyre kisebbre zsugorodik a megcélzott überanya hatalmas alakja mellett.
A végtelenségig informálódhatunk, akkor is lesz olyan, ami pont kimaradt. Mindenképp lesz, amit elmulasztunk, amit megbánunk. Sosem érünk fel az überig, pont ezért über. A legjobb élő anyánál is tudunk még jobbat elképzelni. Viszont ez a hánykolódás rengeteg energiát kivesz belőlünk, és a gyerekünk is érezni fogja. Hogyan tanítsam neki azt, hogy az ember léténél fogva szeretetreméltó és csodálatos, ha magammal folyton elégedetlen vagyok? Szeretem a gyerekemet, de néhanapján muszáj, hogy biorépa-hántolás helyett elé tegyek egy bébiételt, míg én sminkelek - például. Kinek mi.
Hogy hogy lehet elfogadni, hogy csak "elég jó" vagyok, néha még az sem, az más kérdés, én is dolgozom rajta:P (Talán egy olyan anya képe segíthet, aki számára én vagyok a léténél fogva szeretetreméltó gyerek.)


4. Határok nélkül

Sokan - de inkább kívülállók - összekeverik a kötődő nevelést a laissez faire-rel. Utóbbi a határt nem szabó nevelési stílust jelenti, amikor a gyereknek tényleg mindent lehet. Az, hogy az idegrendszeri érettségét figyelembe véve bánok vele, nyilván nem ezt jelenti! És rendben, hogy sokáig még nem fogja érteni, hogy ne érjen a konnektorhoz, de attól még nem eresztem rá:P Nálunk nem csak a balesetveszélyes dolgok jelentik a határt, hanem azok is, amelyekkel rengeteg pluszmunkát csinál, vagy tönkretesz tárgyakat. Nem teszem járókába, szabadon felfedezhet, de ha a zománcot leveri az edényeimről, arra harapok. Ilyen tabuk minden szülő fejében élnek, és szerintem hosszú távon nem működik a letagadásuk. Az idegesség gyűlik, gyűlik, a gyerek érzi, de nem érti... Van egy jóóó hosszú korszak, ameddig ezeket a határállításokat még nem fogja érdemben felfogni, de ettől még érdemes lehet próbálkozni:)


5. Én mindent bírok

Miközben igyekszünk maximálisan minden igényt kielégíteni, beleértve a férjünkéit is, lehet, hogy a sajátjaink kimaradnak. Ez kulturálisan determinált is, a mi társadalmunkban gyakran észrevétlen marad, ha feleségek cseléd szerepben vegetálnak évekig.
Jelentem, visszaüt. Minden ön-megerőltetés, minden elhanyagolt saját szükséglet bennünk marad, nem tűnik el, ahogy hisszük és akarjuk:) És egy vagy két gyerekkel is kaphatom azon magam, hogy kész, kimerültem. És akkor nem megy tovább, csinálható, de a lelke kimarad, ha már nem tudom beletenni magamat.
Szóval hajrá, éljenek a saját szükségletek - nem csak a felfedezésük, de a kielégítésük is! És néha ehhez az kell, hogy lejjebb adjunk az elveinkből... De egészséges anya nélkül meg nincs egészséges gyerek.


2013. november 1., péntek

Terhesség - a vitaminokon túl


A terhesség nagyon örömteli időszak, csak vigyázni kell, hogy az ember ne aggódjon folyamatosan a babáért. Nekem sajnos nem megy a nem-aggódás, pedig törekszem. 
Mindenesetre rögzítek itt pár dolgot (főleg) a terhesség nem-testi részével kapcsolatban, hátha másoknak is segítenek.
      
- Mikor teszteljünk?  A teherbeesés általunk vélt időpontjától számítva legalább két héttel, vagy az elmaradt menstruáció 4-7. napján reggel érdemes elvégezni a tesztet - utóbbinál feltéve, hogy a ciklus közepén fogant a baba, ami ugye nem evidens... Pl. a menstruáció kezdete előtti 12 órában is tud, amit ugye később mutat ki a teszt, mivel a beágyazódás későbbre esik. (Én vagyok rá az egyik élő példa:).)

- Mikor menjünk el az első vizsgálatra?  Az utolsó menstruációtól számított 6. hétnél előbb ne, később lehet:) (Ha a menstruáció előtt közvetlenül fogant a ded, rászámolhatunk még két hetet.)

- Hogyan is számolják ezt az egészet...?  A "kihordási idő", tehát a baba valós kora mindig két héttel kevesebb, mint a "hivatalos" aktuális heted, mivel azt az utolsó menstruációtól számítják (tehát minimum két héttel a fogantatás előttől). Hogy ez miért jó, nem tudom. (Ha tudod a fogantatás napját, és mondod, valószínű úgysem hiszik el, és tovább számítják a maguk módján... Én ezt tapasztaltam.)

Mit olvassunk?

    Én az első babánál minden héten megnéztem a neten, hogy épp mije fejlődik, mit csinál, meg minden hét kezdetén elolvastuk a Nézd, hogy növök című könyvből, hogy épp mi lesz vele. A másodiknál inkább már csak a könyvre volt időm:) (Campbell, Stuart, Nézd, hogy növök, Bp., Litkey és Társa, 2004.)
     Ami nekem nagyon sokat adott, az Ina May Gaskin Útmutató szüléshez (Bp., Jaffa, 2009.) c. könyve volt, de ezt már a szülésre készülve érdemes olvasni. Nagy magabiztosságot ad a természetes szülést illetően, sokaknak valószínűleg egészen új szemléletet is, hiszen mi inkább azt halljuk, hogy a szülés nagyon fáj, és túl kell esni rajta. Ez a könyv elég összetett képet fest a mai nyugati kórházi-terhesgondozói attitűdről, a rendszer hibáival együtt; különbséget tesz orvosi és bábai modell között: míg előbbi a tudomány "hivatalos" állásfoglalásainak keretei közé terelné a szülést a szülő nővel együtt, utóbbi a női szervezet és lélek képességeit is számításba veszi. Női olvasóként örömteli élmény, hogy innentől nagyszerűnek és abszolút "szülésképesnek" érezhetjük a testünket - pláne, hogy sok szüléstörténetet is mellékel a könyv, melyek mind ezt támasztják alá. 
     Biztos vagyok benne, hogy az én sikeres szülésemben komoly része volt ennek a könyvnek; úgy szültem meg a 4-kilós babát (burokrepesztés, oxitocin, vákuum és társaik nélkül), hogy nem volt az az érzésem, hogy ilyet többé soha (mint sok nőnek), ellenkezőleg: diadalmasnak és erőt adónak éltem meg az egészet, úgy éreztem, hogy a baba is komoly részt vállalt a küzdelemből, és hogy valami misztikusat és szépet éltünk át.
     (A könyv külön erénye, hogy nem ellenséges az orvosi oldallal szemben. Sok szempontból kritikus, de nem fanatikus; a Farmról (USA), ahol a szerző bábaként dolgozik, a közeli kórházba szállítják azokat az anyákat, akiknek a szülése az orvosi technika igénybevétele nélkül továbbvihetetlen; a kórházzal a bábák jó viszonyt ápolnak, és tisztelet övezi őket.)
     Még hasznos könyv ekkor és a gyermekágy alatt is Ingeborg Stadelmann A bába válaszol c. könyve (Bp., Katalizátor, 2003, 2007.), sok gyógynövényes-természetes megoldása van. (Ez a gyermekágyi időszakon át a terhességtől a babakorig-babaápolásig ível.)

     Csak nemrégiben, a második terhességemkor jött szembe a kapcsolatanalízis fogalma; ez egy pszichológiai módszer, mely azt célozza, hogy az anya valós, személyes kapcsolatba kerüljön a magzattal (bőven túl a "szia, baba!" szintjén). A kitalálói-művelői, Raffai Jenő és Hidas György úgy vélik, hogy akár korai traumák (pl. ikertestvér elvesztése) is gyógyíthatók már a méhben, és fel lehet készíteni a babát a megszületésre is a kapcsolatanalízis során. Ezek a babák megszületve kiegyensúlyozottabbak és érdeklődőbbek szoktak lenni a többieknél, az anya-baba viszony kezdettől harmonikusabb, a babák érettebbek. 
      Nyilván jó lenne eljárni ilyen alkalmakra, de én részemről egyelőre az otthoni kísérletezést célzom meg. A módszer alapja egyfajta meditatív állapot, amit az ember alapvetően egyedül is képes elérni, ha megfelelőek a külső körülmények. Könyv a dologról: Hidas György, Raffai Jenő, Vollner Judit, Lelki köldökzsinór: Beszélgetek a kisbabámmal, Bp., Helikon, 2002, 2005, 2008, 2010, 2011, 2013.

      Van egy opus, amit még nem tudtam megszerezni, de már a tartalmi kivonatának olvasása is komoly attitűdváltást idézett elő bennem: Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában: A kontinuum-elv c. könyve (Piliscsaba, Kétezeregy Kiadó, 2007, 2008, 2010.). A hölgy két és fél évet töltött el Venezuelában a jekána indiánok között, és azt kutatta, mitől boldogabbak, mint mi "nyugatiak". Arra jutott, hogy a kulcs a "gyereknevelésben" van (ahogy mi hívjuk); már a kisbabákkal is egész máshogy foglalkoznak, mint a mi kultúránkban a legtöbb szülő (nincs kiságy, gyerekszoba, "aludj el egyedül", háromóránkénti szopi, stb. stb.). De ez csak a jéghegy csúcsa...
     Ez a könyv már alkalmas felvezető lehet arra, hogy ne csak a terhességgel és a szüléssel, de a megszületett kisbabával is tudjunk mit kezdeni - nekem ez elég nagy hiányosságom volt az első időkben. Miután a pici megszületett, úgy éreztem, összecsapnak a hullámok a fejem fölött: egyszerre kell ellátnom őt és pihennem, plusz bepótolnom a mulasztásaimat "anyaságtanból", és olyan kérdéseken töprengeni, mint például: szabad-e sokat tutujgatni, nem rontom-e el vele? Alhat-e el szopizva, karban? Hol aludjon? Szabad-e sírni hagyni? (Az én családomban erre olyan jótanácsok élnek, mint pl. "Ne rohanj be rögtön, ha sír, ne szokja meg, hogy mindjárt rohansz...", "Nem kell mindjárt felkapkodni, ha sír!" - mostani szememmel nézve az efféle tanácsokat jobb kiszórni a kukába. Most már azt mondom, hogy büntetni kellene a sírni hagyást, és nagy szerencséje lesz a sírni hagyott gyerekeknek, ha valaha is kompenzálják az életükben, hogy cserben hagyta őket az, akire egész mivoltukkal támaszkodtak.) A leghasznosabb tanácsot ekkoriban két barátnőm adta, az egyik saját tapasztalatból: "A babának nem a kiságyban van a helye, hanem a te közvetlen közeledben!", a másik az anyukáján keresztül: "Két hetes? Ölelgesse nyugodtan!" (Elég durva ránézni arra, hogy egy percig is elhittem, hogy árthatok a babának azzal, ha szeretgetem!)

     A babaaltatásban és a babához való hozzáállás kialakításában segít William Sears Éjszakai gondoskodás című könyve is (Bp., Sanoma Media Budapest, 2006, 2013.). Az író nyolcgyerekes orvos, az együttalvás pártolója, sokat ír ezzel összefüggésben a bölcsőhalálról is. (Együttalváskor a baba és az anya lélegzése és alvásritmusa összekapcsolódik, az anya mondhatni "segít lélegezni" a babának.) Az érvelése szerintem logikus, a hozzáállása természetes. Úgy vélem, az anyáknak megnyugtató, ha engedik őket ösztönösen ellátni a babájukat - a mindenféle technikázások szerintem csak megzavarják őket.

A terhesség vége felé érdemes elgondolkozni azon, hogy beszerezzünk-e légzésfigyelőt. Sokan javasolják, mégse vesz mindenki - vannak, akik egyszerűen nem aggódnak, vagy nem akarnak aggódni a babáért. Mi vettünk, mivel én nagyon aggódékony voltam/vagyok... Aukciós oldalon, használtan is lehet jót beszerezni. A Baby Sense II. márkájút javasolja a Madarász utcai Gyermekkórház, mely Bölcsőhalál Prevenciós Program néven összetett felkészítőt is szervez a témában. Én olyat szerettem volna, ami egyben bébiőr is (a Baby Sense ezt nem tudja), ezért Angelcare 301-R-t vettem végül.