Miért kötődően?

 "Abból lesz túlzottan óvott, elgyengített gyerek, akinek a kezdeményezőkészségét túlbuzgó anyja állandóan letörte. És nem abból, akit az első fontos hónapokban, amikor igényelte, karban hordoztak." 

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

A kérdés négy évvel ezelőtt a címbeli kérdés még kínaiul hangzott volna. Már vagy egy éve "kötődően neveltem" a lányom, mikor ez a szókapcsolat szembejött. Nem tetszett, hogy egy furcsa fogalom igájába hajoljak, közösséget vállalva nőkkel, akikkel semmi más nem köt össze, csak a nevelési stílusom. 

   Amikor a lányom megszületett, nem bántam vele kötődően. Éjszakára leadtam a csecsemősöknek, ahogy javasolták, aztán másnap éjszakára is, mivel rám tört a migrén. (Reggel alig ismertem rá, vörös volt és szétsírt.) Anyám tanácsára az első héten igyekeztem a kiságyat tekinteni az ő helyének, az orvos tanácsára háromóránként szoptattam, "hogy ne fájjon a hasa", és nem szaladtam lélekszakadva, amikor felsírt, mert hát "ne szokja meg, hogy mindjárt rohansz". Szerencsére volt, aki mást mondott. "A baba helye nem a kiságyban van, hanem az anyja közvetlen közelében...!" Ez szöget ütött a fejembe, és felrémlettek a pszichológia alapjai is az egyetemről, Harlow majomkísérletei, Ainsworth kötődési kutatásai... Attitűdöt váltottam, és hamarosan megbántam minden percet, amikor elárultam a gyerekemet. Néztem a képeket, amelyek párnapos korában készültek, és nem értettem: más miért nem látja, hogy ennek a babának rossz? Hogy nem téves ösztönből kaparászta össze a saját arcát, hanem mert engem keresett? Miért mondunk a szomorú-babás képekre csak annyit, hogy "jaj de aranyos"? Miért nincs szemünk rá?
   Minél többet informálódtam, annál inkább zavarni kezdett a "nem-kötődő" viszonyulás, a sírni hagyott, párhetesen másra bízott babás történetek. Fájón vettem tudomásul, hogy mindenkinek szabad joga azt tenni a gyerekével, amit szeretne - nyilván az erőszak határáig, de kérdéssé vált bennem az is, hol van ez a határ. Elkezdtem látni, amire korábban nem volt szemem: hogy anyák ezrei élnek a mi kultúránkban anélkül, hogy szükségét éreznék gyorsan reagálni a kisbabájuk jelzéseire. Olyan nagyon igyekeznek megőrizni énjük baba előtti határait, hogy észre sem veszik: elveszítették a gyerekükkel való kapcsolat alapjait, megfosztották magukat és őt is attól, hogy a várandósság szimbiotikus meghittségére építsék fel a viszonyukat. Hatalmas cezúrát vontak a szülés előtti és utáni időszak közé - csakhogy az újszülöttnek, akit talán már maga a világra jövetel is sokkolt, nincs arra eszköze, hogy ennek a választóvonalnak a vélt szükségességét belássa. Ő csak ott lenne az anyjával, a közvetlen közelében, mint eddig, a szívdobogását hallgatva, mint eddig, bármikor táplálékhoz jutva, mint eddig.
   A baba nem onnantól van, hogy világra jött. A léte már akkor felforgatja szubjektum-mivoltunkat, amikor megfogan - a világrajövetele csak nyilvánvalóvá teszi, ami már amúgy is van: hogy "üzemmódot" kell váltanunk. Megtanulni tovább élni hasonlóan, mint eddig - csak gyerekkel a testünkön (/testünkben/testünk mellett/fizikailag távolabb, de lélekben nem). Minél távolabbról indulunk ettől szocializáció tekintetében, annál nehezebb, mivel az anyaságunkkal saját anyakapcsolatunk sebeit szakítjuk fel.

   Szóval beláttam. Itt állok, ez az én egyik leglényegibb lényegem, hogy ha már nevelek, így nevelek: hogy nem elszakadni szeretnék, hanem kapcsolatban lenni, nem kivonódni, hanem együtt beleállni, nem felszínt kaparászni, hanem mélyre menni - amennyire lehet, amennyire sikerül. És ezeket nem csak nevelve lehet, és nevelve sem mindig lehet, és minden próbálkozásom sok sebből vérzik, de ha még meg se próbálnám - na az fájna igazán.